Két évvel ezelőtt egy nyári nap délutánján kinéztem az új
műhely ablakán.
Akkoriban költöztünk ebbe a kócos, ismeretlen, erdőillatú kertbe,
ahol – biztosan éreztem – a kövek közt megbújva morcos manók méricskélnek, és a
fényes fűszálakon pimasz tündérkék lógázzák a lábukat csúfolódva, ha vaksin
elcsörtet mellettük az ember.
Idegen volt a kert, és a lényei láthatatlanok. Hívatlan vendégek
voltunk csak, betolakodók, akik durván kitépték az erdő öleléséből ezt a
darabka földet. A kert távolságot tartott, és arra gondoltam, vajon mikor fogom
itt otthon érezni magam. Nem voltam vele
tisztában, milyen régóta is vágyom erre a vadóc kertre.
Pontosan erre, itt.
Nem tudtam, hogy láttam már azelőtt valahol ezt a
képkivágást, a kertnek ezt a részletét, amit most a brettasztalnál ülve látok.
Aztán a minap a Pinterest-mappáimat rendezgetve ráakadtam egy réges-régen
elmentett és elfeledett pinre – és ha ma kinézek a műhely ablakán, tulajdonképpen
ezt a fekete-fehér Jon Klassen-rajzot látom megelevenedve. Az apró terasz
burkolólapjai perspektivikusan torzuló négyzetek. Fekete fémkorlát szegélyezi
szemből, mögötte duplatörzsű akác, balról sudár, fiatal tölgy. A virágcserép
máshol van. És a kis ház is kicsit távolabb, jobbra.
Érdekes belegondolni, milyen menthetetlenül össze vagyunk
kötve az életünk egyes elemeivel. Mintha ez a kert egy évtizeden áthajolva
szólt volna hozzám, amikor még mások járták az ösvényeit, én pedig épp csak
megszoktam azt a helyet, ahol akkoriban éltem. Ugyan miért metszette ki az idő két
pontja ezt a helyet a térben? Mi közöm van ehhez? Valójában mikor van közöm
hozzá? S vajon hány és hány ehhez hasonló kép, szimbólum, forma élhet még körülöttünk,
amelyek mint apró, érthetetlen működésű járművek, keresztülrepítenek bennünket
téren és időn valahová vagy valakihez, ami vagy aki valamiért fontos – volt
vagy lesz…?
Nem tudom, én csak gyűjtögetem a pineket.
Úgy érzem méltónak, hogy ezzel a képpárral nyissam meg Anaha albumát.
Rajz: Jon Klassen


