A kilátásról

Két évvel ezelőtt egy nyári nap délutánján kinéztem az új műhely ablakán.

Akkoriban költöztünk ebbe a kócos, ismeretlen, erdőillatú kertbe, ahol – biztosan éreztem – a kövek közt megbújva morcos manók méricskélnek, és a fényes fűszálakon pimasz tündérkék lógázzák a lábukat csúfolódva, ha vaksin elcsörtet mellettük az ember.

Idegen volt a kert, és a lényei láthatatlanok. Hívatlan vendégek voltunk csak, betolakodók, akik durván kitépték az erdő öleléséből ezt a darabka földet. A kert távolságot tartott, és arra gondoltam, vajon mikor fogom itt otthon érezni magam. Nem voltam vele tisztában, milyen régóta is vágyom erre a vadóc kertre.

Pontosan erre, itt.

Nem tudtam, hogy láttam már azelőtt valahol ezt a képkivágást, a kertnek ezt a részletét, amit most a brettasztalnál ülve látok. Aztán a minap a Pinterest-mappáimat rendezgetve ráakadtam egy réges-régen elmentett és elfeledett pinre – és ha ma kinézek a műhely ablakán, tulajdonképpen ezt a fekete-fehér Jon Klassen-rajzot látom megelevenedve. Az apró terasz burkolólapjai perspektivikusan torzuló négyzetek. Fekete fémkorlát szegélyezi szemből, mögötte duplatörzsű akác, balról sudár, fiatal tölgy. A virágcserép máshol van. És a kis ház is kicsit távolabb, jobbra.

Érdekes belegondolni, milyen menthetetlenül össze vagyunk kötve az életünk egyes elemeivel. Mintha ez a kert egy évtizeden áthajolva szólt volna hozzám, amikor még mások járták az ösvényeit, én pedig épp csak megszoktam azt a helyet, ahol akkoriban éltem. Ugyan miért metszette ki az idő két pontja ezt a helyet a térben? Mi közöm van ehhez? Valójában mikor van közöm hozzá? S vajon hány és hány ehhez hasonló kép, szimbólum, forma élhet még körülöttünk, amelyek mint apró, érthetetlen működésű járművek, keresztülrepítenek bennünket téren és időn valahová vagy valakihez, ami vagy aki valamiért fontos – volt vagy lesz…?

Nem tudom, én csak gyűjtögetem a pineket.

Úgy érzem méltónak, hogy ezzel a képpárral nyissam meg Anaha albumát. 

Rajz: Jon Klassen