Lett egyszer egy seb.
Akkor megszakadt a folytonosság.
Idegen anyag került a testbe: szálka az ujjba, szög a
tenyérbe, egy elvétett hangsúly a szívbe, egy ferde tekintet az emlékezetbe.
Talán véletlen volt, talán szándékosan történt, egyre megy –
a seb gyógyulni vágyott. A szálka kilökődött, még heg sem maradt utána. Vagy az
idő körbenőtte, s most együtt lüktet a keringő nedvekkel a sebző és a sebzett.
Hétköznapi hegeink oly esendővé tesznek minket. Kettéhasítják tudatunkat tettesre és áldozatra.
Hétköznapi hegeink emékeztethetnek, hogy botot dughatunk a karma kerekének küllői közé: volt, hogy megsebződtem. Volt, hogy megsebeztem.
Megbocsáthatok.
„Egyetemes sebek a kertben." (Pilinszky J.)
