Az-Anaha-ekszerekrol


Annak, aki olykor túl vágyik látni a felszínen, ékszert hordani bizonyos értelemben olyan, mint imádkozni. Az ékszerviselés ezzel meghitt dialógussá válik, amelyben a tárgy egyszerre lehet tanúnk és támogatónk.

Történetek szövedékei gomolyognak bennünk és körülöttünk. Egy-egy szálacska olykor megérint, és egyszer csak ékszer sarjad belőle. Az ékszerben ott szunnyad a történet magja, s ha ez a történet a tiéd is, akkor meghallod a szavait, olvasni tudod a formát. Az ékszer élni kezd veled, és hiszem, támogat majd az elszánásodban, hogy kibontsd a történetet, tovább meséld, vagy átírd, pontot tegyél a végére. 

A tárgy, mint egy pecsét: szentesíti; mint egy felkiáltójel: nyomatékosítja a szándékot.

Legyen a tanúd, amikor legbensőbb zugodba visszavonulva kibontasz szívedben, mint rügyet a Nap, egy szép elhatározást. Elindulsz befelé az utadon, s éked társad lesz a folyamatban.

„Nem miattad. Érted. Értem.”

(Pilinszky)