Az örvény törvényéről
whirl_thereandback

Ha elkap az örvény, elmerülsz.

Valamikor régen, amikor a legelső jeleket észrevetted, még lehetett volna másként. Lett volna esély változtatni, lépni, vagy egyszerűen csak zuhanni, mint a kő / egyenesen és egyértelmüen, szenvtelen linearitással. Alábukni, s a dolgok mélyére nézni.

Ha önként nem teszed meg, végül utolsó esélyként mindig kell valami, ami leránt. Hogy ne kapaszkodhass a régibe és többé ne lehess az, aki voltál. Hogy választhass: ellenállsz-e a történésnek, vagy megadod magad és erőt tartalékolsz a szabaduláshoz.

Ha elkap az örvény, merülni kell.

Vad spirálja vak, fogódzó nélküli, őrült táncban forgat lefelé, és egyre csak befelé. A levegőtlen prés egyetlen kérdést hagy az agyban: meddig még? Hol az alja? Hol a legmélye? Az önátadással megtartott erőt mikor kell az elrugaszkodásba sűríteni? Ott és akkor van esély a menekülésre, amikor a legmélyére jutsz: a meder aljára érve oldalra lökheted magad, és felemelkedhetsz a fényre…

A krízisen át vezető ösvényen, a lélek legmélyére térve szabadságunkban áll megvizsgálni, mennyire volt fájdalmas az ide vezető út, elviselhető-e az ellenállás és az irányítás kényszerének feladása és az, hogy szembe kell néznünk valamennyi gondosan palástolt félelmünkkel.

Dönthetünk úgy, hogy feladjuk, és úgy is, hogy kitartunk a visszaúton.

A felemelkedés legalább olyan küzdelmes, mint az alászállás. Elfogy-e a levegő? Marad-e hit? Nagyobb-e az életösztön, mint a halálfélelem? Hat-e ránk valamiféle felhajtó erő, kisegítenek-e a sellők a partra?

Ebben a történetben alászállsz a legutolsó körig. És kitartasz a visszaúton.

Bejárod az ösvényt. Oda. Vissza.

Az ékszer neve, ami elkísér szíved rejtett zugáig: Oda-vissza.

(Idézet: Pilinszky János)

Fotó: Hussain Khan, Vecteezy