Ha elkap az örvény, elmerülsz.
Valamikor régen, amikor a legelső jeleket észrevetted, még lehetett volna másként. Lett volna esély változtatni, lépni, vagy egyszerűen csak zuhanni, mint a kő / egyenesen és egyértelmüen, szenvtelen linearitással. Alábukni, s a dolgok mélyére nézni.
Ha önként nem teszed meg, végül utolsó esélyként mindig kell
valami, ami leránt. Hogy ne kapaszkodhass a régibe és többé ne lehess az, aki
voltál. Hogy választhass: ellenállsz-e a történésnek, vagy megadod magad és
erőt tartalékolsz a szabaduláshoz.
Ha elkap az örvény, merülni kell.
Vad spirálja vak, fogódzó nélküli, őrült táncban forgat
lefelé, és egyre csak befelé. A levegőtlen prés egyetlen kérdést hagy az
agyban: meddig még? Hol az alja? Hol a legmélye? Az önátadással megtartott erőt
mikor kell az elrugaszkodásba sűríteni? Ott és akkor van esély a menekülésre,
amikor a legmélyére jutsz: a meder aljára érve oldalra lökheted magad, és felemelkedhetsz
a fényre…
A krízisen át vezető ösvényen, a lélek legmélyére térve
szabadságunkban áll megvizsgálni, mennyire volt fájdalmas az ide vezető út,
elviselhető-e az ellenállás és az irányítás kényszerének feladása és az, hogy
szembe kell néznünk valamennyi gondosan palástolt félelmünkkel.
Dönthetünk úgy, hogy feladjuk, és úgy is, hogy kitartunk a
visszaúton.
A felemelkedés legalább olyan küzdelmes, mint az alászállás.
Elfogy-e a levegő? Marad-e hit? Nagyobb-e az életösztön, mint a
halálfélelem? Hat-e ránk valamiféle felhajtó erő, kisegítenek-e a sellők a
partra?
Ebben a történetben alászállsz a legutolsó körig. És
kitartasz a visszaúton.
Bejárod az ösvényt. Oda. Vissza.
Az ékszer neve, ami elkísér szíved rejtett zugáig:
Oda-vissza.
(Idézet: Pilinszky János)
Fotó: Hussain Khan, Vecteezy
