Jó ideje tudom, hogy a szárnyak hangból szövődnek.

Jó ideig hittem, hogy a hang, amin szólok, a sajátom.

Sok évvel ezelőtt, szigorlatra készülve, kimerült, éber álmodásban egy kopár dombon álló zongorát láttam. Felnyílt a fedele, s a húrok fényes kígyókként előkúszva egy fenséges lény ragyogó szárnyaivá hajoltak ívesen, lágyan ringatózva. Úgy gondoltam, az angyalom látogatott meg. Rezzenéstelen tekintete kifürkészhetetlen volt, idegen. Mindennél jobban vágytam a közelségére.

Hosszú évek teltek el, mire megértettem: ő én vagyok, és szárnyat kell bontanom, hogy a belőlem áradó zene szétáradhasson a világra. Rá kell találnom a saját, legbensőbb hangomra. Öt évvel ezelőtt kaptam engedélyt szakrális hangot keltő eszközök használatához. Az útra bocsátó meditációban a Hang Mesterei egy képet mutattak: csupasz szárnyaimat tollak borították be, egyik a másik után nőtt, s a dermedt, röpképtelen csonkok lassan életre keltek.

Attól kezdve bagolytollakat találtam a kertben, erdei ösvényeken, a sarki bolt előtti járdán, patakvíz ölelte kövön – sértetlenül és szárazon. Szarka, cinke, szajkó tollát, és újra bagolytollakat. Megőriztem valamennyit.

Nemrég jutott eszembe, hogy füstlegyezőt kössek belőlük. Azóta minden alkalommal egy történetbe kezd, amikor ránézek – épp úgy mesél nekem, ahogyan az Anaha ékszerek a gazdájuknak. Emlékeztet az eddig megtett útra, s arra is, ami még előttem áll.