Ékszert hordani számomra olyan, mint imádkozni.
Történetek gomolyognak bennem és körülöttem. Egy-egy szálacska olykor kinyújtózik, megérint, és én meghívom őket az ékszerekbe. Az ékszerben ott szunnyad a történet magja, s ha ez a történet a tiéd is, meghallod a szavait, olvasni tudod a formát, és magadhoz veheted, a szívedre ölelheted. Élni kezd veled, és hiszem, támogat majd az elszánásodban, hogy kibontsd a történetet, tovább meséld, vagy átírd, pontot tegyél a végére. Sok kis történetünk így formálódhat eggyé és fényesedhet, szívünk terében hordozva a megértést: magam döntök a történetem alakulásáról. Én szövöm a szálakat, én felelek a szavaimért, a történetemért, a teremtéseimért. Magamat sugárzom szét a világba, így szükségszerűen felelős vagyok a világomért. Felelős a jobbulásért és a felemelkedésért.
A tárgy, mint egy pecsét: szentesíti; mint egy felkiáltójel: nyomatékosítja a szándékot.
Legyen a tanúd, amikor legbensőbb zugodba visszavonulva kibontasz szívedben, mint rügyet a Nap, egy szép elhatározást. Elindulsz befelé az utadon a célod felé, s éked társad lesz a folyamatban.
„Nem miattad. Érted. Értem.”
(Pilinszky)
