Mondani akartam valamit.

Beszélni akartam valamiről.

Csakhogy elfogytak a szavaim. Néhány belém száradt főnév, unásig ismételt ige, fakó melléknév. Vissza-visszatérő, tétova tőmondatok.

Lassan észreveszem, hogy hiába is minden: legfőképpen hang, hangom nincs a beszédhez.

Ha az ember elég kitartóan figyel kifelé, végül süket lesz a saját hangjára, vak a hajdanvolt álmaira, és néma, néma megnevezni az érzéseit.

Eljön az idő, amikor össze kell omlani. Földre roskadni… És meggyökerezni benne.

Valahogyan visszavenni a hangomat. Újraszülni magamat. Megszületni és levegőt venni, szabadon.

Így indulok.

Belső labirintusom vándorútján ismeretlen és rég feledett történetek szakadnak fel bennem; villanások és összefüggések. Felfelé török, mélyre ások, s a beeső sugarak fényénél csak sokasodnak és mélyülnek az árnyak. Mégis, az unásig viselt, rongyos sérelmek és a magamra erőltetett, kopott szerepek hasadásaiban mintha a Nagy Történet felvetőszálaira látnék.

Közeledünk, távolodunk, mint a cirádák közelítenek és távolodnak. És egyszer csak észreveszem: valamikor – magától – megváltozott a csend bennem és körülöttem. Ez a Csend puha és bársonyos. Fekete, időtlen, termékeny. Az alvó anyaföld csöndje. Bélelt odú, elhullott madártoll, levél takarta fészek, hó csöndje az ágkönyökben.

Távol a középponttól, messze a megérkezéstől, olykor mintha hallani vélném az Egy szíve hangját.

Kilélegzett, kiárad értem – levegőt veszek, szabadon. Beszélni kezdek.

Az élet újra áramlik és kering, megérzik a fényt a gyökerek. Szárba szökkenek, és a sejtjeimben elfészkelődik az időtlen bizonyosság: a szent lélekzet ragyogtatja fényemet, szépséges önmagom – magától.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

(Idézetek: Pilinszky J., Reményik S.)